Időnyom

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Az idő múlását az ember az élete során, különféle módon éli meg. Aztán eljön az első pillanat, amikor úgy gondolja, hogy ideje számot vetni a történések sorával. Akkor neki lendül, tollat, ceruzát vagy billentyűt ragad, és fiatalos hévvel, jópofa történeteket kerekít alig tojáshéjnyi élete addigi élményeiből. S hogy elkápráztassa a jövő olvasóit, - valójában leginkább saját hiúságát legyezve – körmönfont szavak színes ceruzáival ki is színezi azokat. Aztán elolvassa újra és újra, addig, amíg az unalom pocsolyává dagonyázza lelkének, érzéseinek és érzelmeinek tisztának hitt tavát, és végül már azt sem tudja, hogy miért kezdte az egészet. A napok, az évek persze telnek, és létének szekere új kerékvágásokba téved, hol a valóság fű sima rétjén andalog, hol rázós utak ismeretlen mélységű kátyúiban bukdácsol. Néha meg lepődik, hogy mily rettentő zajos ez a világ, néha meg értetlenül szemléli a hirtelen rászakadt csendet és a magányt.

Akkor érzi igazán az idő múlását. De nem ám a rohanót! A vánszorgót! Azét, amelyben a csillagok mintha lehorgonyoztak volna az égen, amelyben a pirkadatból soha nem akar reggel lenni, amelyben a déli harangszó maga az örökkévalóság, s amelyben az alkony torz vigyorral vonszolja maga után a következő végtelennek tűnő éjszakát. Észre sem veszi, hogy védőpajzsot von köré a közöny, s hogy tudatát a kudarcok és sikerek, a bánat és az öröm kiszámíthatatlan csapongásai új, misztikus érzékletekkel fegyverzik fel. Néha úgy érzi, ő irányítja a történéseket, aztán rémülten döbben rá, hogy valójában érthetetlen és ismeretlen erők eszközévé vált. Mérhetetlen menekülési vágy hajszolja, de mindnél távolabb kerül, annál határozottabb benne az érzés, hogy minden baj forrása valójában önmaga. Akkor ismét számot vet életével, de már nem úgy mintha az szappan opera, vagy egy brodwayi romantikus musical lenne, hanem kőkemény, tragikus fordulatokkal átszőtt dráma, melynek vétlen és szenvedő áldozata ő. S amikor az önsajnálattól tudata a depresszió iszapszerű mocsarába merül, szíve minden pitvarát a reménytelenség érzése szorítja bilincsként, életösztöne ordítva tör a felszínre és követel magának több lehetőséget és több jogot. Vesz egy nagy levegőt, a borotva habot szétkeni a fürdőszoba tükrén, minden ajtót, ablakot és kaput bezárva maga mögött, póker arccal kisétál addigi életéből. Valójában nem érzi, hogy újjá született, de úgy tesz, mert feledni a csalódásokat, a kudarcokat így könnyebb.

Akkor megint érzi az idő múlását. De nem ám a vánszorgót! A rohanót! Mert rádöbben, hogy mily sok időt pazarolt életéből érdemtelen társakra, csaló rokonokra, hazug és kétszínű barátokra. Beton kemény akarattal új falakat épít maga köré, új kapukat nyit rajtuk új világok felé, és gyönyörködve léte új formájában ki, s besétál vágyai hídján lelke és szíve börtönébe. Egyszer, talán nem is olyan sokára eljön a pillanat, amikor az élet tükröt tart elé. Eleinte még nem érti, hogy miért szorul el torka, és miért a szeme szegletében sarjadó könnycsepp, amikor megpillant egy őszbe forduló hajú asszonyt, amint behunyt szemekkel, boldogságtól sugárzó arccal, ölel magához egy csilingelve nevető fürtös hajú leánykát. Azt sem érti, hogy miért bámul hosszú másodpercekig az utca túloldalán a gyalogátkelőn átsiető ismerősnek tűnő alak után. És nem érti azt sem, hogy a negyven éves osztálytalálkozón, miért oly idegen minden valaha kedves volt arc, s a spontán jött élménybeszámolók özönében, miért érzi úgy magát, mint ha egy termék bemutató kelletlen hallgatója lenne. A dohányfüsttel telt étterem ajtaján kilépve, az égen vibráló tengernyi csillag alatt hirtelen rá jön! Az idő szállt el csendben. 
Álmatlan éjszakákon, amikor a vele öregedett hársfák virágának illata tölti meg az éjt, tágra nyitja szobája ablakát és lehunyt szemmel hallgatja a néha feltámadó szél suhogását.

 És akkor érzi igazán az időt. De nem a múlását. Hanem a hatalmát!

 
 
 

free hit counter code
 
 
 
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz